A cenki kastély parkját időnként a kisemlősök mellett erdei és mezei vadak is látogatják.
A parkban rendszeresen megfigyelhetők a mókusok (Sciurus vulgaris), akik vidám és változatos színű megjelenésükkel csaknem mindig a vidámságot képviselik. Szinte egész éven át találkozhatunk velük, mert ha a téli „raktáraik” kifogynak, akkor előmerészkednek élelmet keresni, és ha magát a kis állatot esetleg nem tudjuk megpillantani, a mulatságos lábnyomuk árulkodik róluk a hóban, persze ha van hó.
Apró pockainkról, egereinkről számunkra csak a bagolyköpetek árulkodnak, meg esetleg az avarban motoszkáló zörgésük, mogyorót és diót rágó fogaiknak neszük.
A keleti sün (Erinaceus roumanicus) is gyakori vendégünk, bár az ő jelenlétük érzékeléshez kis szerencse is kell, hiszen főként szürkületben, éjszaka mozognak. Számukra a változatos étrendjükhöz a park terített asztal.
Be-be tévedő vendégeink a mezei nyulak (Lepus europaeus) és fácánok (Phasianus colchicus), néha a rókák (Vulpes vulpes) is és a nyugalmas zugokban még fiaikat is itt nevelik fel.
Ritka ugyan, de egy-egy alkalommal az őzek is bevetődnek, s ha nem zavarjuk meg őket és élelmet is találnak, akkor néhány napig még vissza is járnak a dúsfüvű angolparki részre.

A 19. század elején sorra születtek a szabadalmak, felfedezések, melyek a modern cement és betonkészítéshez fűződtek.

A feltalálók közül kiemelendő Joseph Aspdin angol kőműves, aki 1824-ben szabadalmaztatta az egységesen finomra őrölt ún. portlandcementet. Széchenyi István már német útján, 1829-ben felfigyelt arra, hogy Hamburgban az új házépítéseknél a legnagyobb sikerrel használják a „római cementet”. Negyedik angol útján már naplójában leírta a beton készítésének módját, utazásának eredményei közé vette és konstatálta, hogy a találmány előnyei Magyarország számára felbecsülhetetlenek. Széchenyi ötödik angliai útján mint az Al-Duna-szabályozás királyi biztosa kiemelt gondot fordított a kérdésre. Naplójában ez idő alatt öt ízben találunk vonatkozó bejegyzést, melyekből kiderül, hogy saját kézzel végzett betonkészítési próbákat. S hogy ennek a kitartó foglalatosságának mi volt a magasrendű célja? Erre Széchenyinek titkárához, Tasner Antalhoz 1834 februárjában írt levelében találhatjuk meg a választ: „jobb leczkéket vettem és veszek még, a román cement és concrete [beton] csinálásban! E két kiszámíthatlan találmánnyal meggazdagítandom, ha Isten segít, a hazát.” Széchenyi rendszeresen beszámolt József főherceg nádornak az al-dunai munkák haladásáról, 1834 őszén kétszer is említette a beton alkalmazását. Egy helyütt azt írta, hogy sok próbálkozás után Vásárhelyi úr megtalálta a betonkészítés azon módját, amely nem rosszabb az angolnál, és rendkívül hasznos lesz falazatainkban és hidainkban.

  

Széchenyi István 1833-ban többször szóba hozta, kezdeményezte József nádor főhercegnél egy medertisztító gép vásárlását az országnak, mellyel biztosítható lenne a dunai hajóút folyamatos szabadon tartása, emellett a kirobbantott sziklák eltávolítására is alkalmas lenne.

1833 év végén Széchenyi Vásárhelyi Pállal Angliába utazott, hogy több elintéznivalója között személyesen rendelje meg a legmegfelelőbb „dredging boat”-ot. 1834. január 30-án Londonban Adam Clark társaságában felkeresett gyártókat. Először egy tíz lóerős gépet nézett meg, mely 20 perc alatt 50 tonna üledék felhozására volt képes, majd egy húsz lóerőset, mely 19 láb mélyről óránként 200 tonnát teljesített. A megérkezett kotrógépet 1835. január 7-én tekintette meg Széchenyi Bécs mellett. Széchenyi „Vidrának” nevezte el „minthogy vízfenék, sár és sötétség a’ hazája”. A Vidra feladatai közé tartozott az épülő Óbudai Hajógyár téli kikötőjének mélyítése 1836-ban. A munka közben római falmaradványokra, az aquincumi helytartói palota romjaira bukkantak. A kotrógép összeszerelése és beüzemelése céljából érkezett hazánkba Adam Clark gépépítő mérnök.

A képen a Vidra gőzüzemű hajó modellje (Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum) látható múzeumunk állandó kiállításában.

A cenki kastélyparkban, akár évszakokhoz köthetően különböző madár fajok egyedeit is megfigyelhetők.

Az állandóan jelenlévő cinkéink (Paridae), csúszkáink (Sittidae) és pinyteink (Fringillidae) stb. mellett kora tavasszal érkeznek a csicsörkék (Serinus serinus). Az eredeti élőhelyük Észak-Afrika (főként az Atlasz-hegység vidéke) és innen indult el északi, északkeleti irányú terjeszkedésük a XIX. századtól kezdődően. Magyarországon is – mondhatnánk a klasszicizmussal egy időben – a XIX. század elején jelentek meg először. A hazai állomány rövidtávú vonuló, a telet általában az enyhébb déli területeken, a mediterrán vidéken töltik. Egyes példányai azonban az enyhe teleket megkísérlik hazánkban átvészelni. Az elvonulók a tél végi enyhülés után hamar visszatérnek költőhelyükre. Hasonlóan, mint ahogy a házi rozsdafarkúak (Phoenicurus ochruros) is, akikkel az idei enyhe télen itt is találkozhattunk.

A tavasz hírnökei még a parkban a részben vonuló madarak közül, a február végén, március elején érkező örvös galamb (Columba palumbus), kicsit vékonyan érkezik minden tavasszal, de mire a vonulás megkezdődik szép kövérré lesznek.

A tavasz közeledtét jelzi a haza vörös vércsék (Falco tinnunculus) visszatérése, fészek foglalásuk, akik kicsit lusták és nem építenek fészket, ezért el-elfoglalják a vetésvarjú fészkeit. A nyár folyamán felhangzik jellegzetes hangjuk is a park fái alatt. Itt nevelik fiókáikat, és olykor találkozhatunk az ágon gubbasztó „fiatalokkal”, akik elevenségük miatt kicsit korán hagyták el fészküket. Ne bántsunk őket, ne vigyük haza őket, mert a szülők továbbra is etetik a tollas, de még röpképtelen kis jószágokat addig, amíg maguk is szárnyra kapnak.

A másik varjúfészek „bérlőnk” az erdei fülesbaglyok (Asio otus), akiknek borzas fiókái, jóval röpképességük előtt elhagyják a fészket, és a közeli fákon üldögélnek, és ha szerencsénk van májusban vagy június elején pillanthatjuk meg őket.

Az afrikai telelésből megérkező fehér gólyák is szívesen keresik fel a parkot és keresik itt élelmüket, egész nyáron át találkozhatunk velük, amint egy-egy finom falatra vadásznak.

 

Széchenyi István 1845. március 27-i napló bejegyzése szerényen csak annyi, hogy a soproni vasút ügyében Esterházy Pál herceggel tárgyalt. A vasútépítés már 1820-as évek végétől foglalkoztatta a magyar és osztrák rendeket. Bécstől az Adriáig tartó vasútvonal kiépítésének gondolata 1829-re konkréttá vált és megkezdődtek a tervek elkészítése.


Széchenyi István angliai útján találkozott 1832-ben találkozott az általa „Ein kleiner Teufel, der alles mit sich fortschleppt.”- „kicsiny ördög”-nek nevezett szerkezettel, amely mindent magával vihet.


1836-ban Julius Sina (Sina György) báró kezdeményezésére egy Győrig tartó Sopront is érintő szárnyvonallal bővült a vasútépítés, és 1838. március 20 -án megalakult a Wien-Raaber Eisenbahn-Gesellschaft, a Bécs-Győr Vasúttársaság. A Bécs és Bécsújhely közötti teljes szakasz 1841. június 20-ra készült el, kezdte működését. Azonban a soproni vonal építkezése megakadt. Mivel a magyarországi vasútépítés megállt, 1842-ben a társaságot megfosztották a további magyarországi építéshez szükséges koncessziótól. A társaság új neve Wien-Gloggnitzer Eisenbahn-Gesellschaft lett (1842-53).


Széchenyi töretlenül érvelt a vasút megépítése mellett és folyamatosan tárgyalt, Sopronon át húzódó vonal kiépítése mellett. Széchenyi naplóbejegyzései alapján 1844-45-ben is többször tárgyalt a soproni vasút „Oedenburger Eisenbahn” ügyében, és a környékbeli birtokosokkal megalapította a Bécsújhely-Sopron Vasúttársaságot (Oedenburg - Wr. Neuſtädter Eiſenbahn- Gesellschaft ).
Az ominózus 1845. március 27-i szerény bejegyzés a társaság alakuló ülésének dátuma is egyben.


Széchenyi István, mint a Sopron-Bécsújhelyi Vasúttársaság elnöke 1847. február 27-én, a társaság harmadik rendes közgyűlése előtt egy nappal, bejárta az vasúti pályát Nagymartonig, ahol az épülő vasúti híd lenyűgözte. Naplójában is megemlíti, és ókori, óriási római munkához hasonlította.


Bécsújhely és Sopron (Soproni déli pályaudvar) között 1847. augusztus 20-án indult meg a közlekedés.