A Széchenyi család egymást követő generációkon keresztül építette fel a kastély épületegyüttesét.
Így Széchenyi István fia, Széchenyi Béla (1837−1918) nevéhez fűződik többek közt a főépület középrizalitjának földszintjén lévő sala terrena kőmozaik padlóval való burkolása. A barokk építészetben sala terrena-nak nevezték az épület tengelyében lévő földszinti helyiséget, melynek szerepe az volt, hogy kapcsolatot teremtsen a kert és az épületbelső között.

A fekete, fehér, vörös, okkersárga és szürkéskék színekben pompázó mozaikpadlóból a terem közepén kirakott kör alakú díszítmény látható a képen.

A cenki kastély parkját időnként a kisemlősök mellett erdei és mezei vadak is látogatják.
A parkban rendszeresen megfigyelhetők a mókusok (Sciurus vulgaris), akik vidám és változatos színű megjelenésükkel csaknem mindig a vidámságot képviselik. Szinte egész éven át találkozhatunk velük, mert ha a téli „raktáraik” kifogynak, akkor előmerészkednek élelmet keresni, és ha magát a kis állatot esetleg nem tudjuk megpillantani, a mulatságos lábnyomuk árulkodik róluk a hóban, persze ha van hó.
Apró pockainkról, egereinkről számunkra csak a bagolyköpetek árulkodnak, meg esetleg az avarban motoszkáló zörgésük, mogyorót és diót rágó fogaiknak neszük.
A keleti sün (Erinaceus roumanicus) is gyakori vendégünk, bár az ő jelenlétük érzékeléshez kis szerencse is kell, hiszen főként szürkületben, éjszaka mozognak. Számukra a változatos étrendjükhöz a park terített asztal.
Be-be tévedő vendégeink a mezei nyulak (Lepus europaeus) és fácánok (Phasianus colchicus), néha a rókák (Vulpes vulpes) is és a nyugalmas zugokban még fiaikat is itt nevelik fel.
Ritka ugyan, de egy-egy alkalommal az őzek is bevetődnek, s ha nem zavarjuk meg őket és élelmet is találnak, akkor néhány napig még vissza is járnak a dúsfüvű angolparki részre.

Pest és Buda között a 19. század közepéig az összeköttetést mindössze egy hajóhíd biztosította. Pest rohamos fejlődése és az áruforgalom növekedése következtében azonban halaszhatatlanná vált az állandó összeköttetés megteremtése Budával. A korszak legnagyobb vállalkozásának motorja Széchenyi István gróf lett. A Lánchíd tervei William Tierney Clark angliai irodájában készültek, a kivitelezést névrokona, Adam Clark végezte, angol szakemberek közreműködésével. A Lánchíd átadásakor, 1849. november 20-án Széchenyit már szanatóriumban ápolták, így soha nem láthatta készen élete fő művét, amely 1915 óta viseli a nevét. A műalkotás máig Budapest világszerte ismert vizuális jelképe.

A 19. század elején sorra születtek a szabadalmak, felfedezések, melyek a modern cement és betonkészítéshez fűződtek.

A feltalálók közül kiemelendő Joseph Aspdin angol kőműves, aki 1824-ben szabadalmaztatta az egységesen finomra őrölt ún. portlandcementet. Széchenyi István már német útján, 1829-ben felfigyelt arra, hogy Hamburgban az új házépítéseknél a legnagyobb sikerrel használják a „római cementet”. Negyedik angol útján már naplójában leírta a beton készítésének módját, utazásának eredményei közé vette és konstatálta, hogy a találmány előnyei Magyarország számára felbecsülhetetlenek. Széchenyi ötödik angliai útján mint az Al-Duna-szabályozás királyi biztosa kiemelt gondot fordított a kérdésre. Naplójában ez idő alatt öt ízben találunk vonatkozó bejegyzést, melyekből kiderül, hogy saját kézzel végzett betonkészítési próbákat. S hogy ennek a kitartó foglalatosságának mi volt a magasrendű célja? Erre Széchenyinek titkárához, Tasner Antalhoz 1834 februárjában írt levelében találhatjuk meg a választ: „jobb leczkéket vettem és veszek még, a román cement és concrete [beton] csinálásban! E két kiszámíthatlan találmánnyal meggazdagítandom, ha Isten segít, a hazát.” Széchenyi rendszeresen beszámolt József főherceg nádornak az al-dunai munkák haladásáról, 1834 őszén kétszer is említette a beton alkalmazását. Egy helyütt azt írta, hogy sok próbálkozás után Vásárhelyi úr megtalálta a betonkészítés azon módját, amely nem rosszabb az angolnál, és rendkívül hasznos lesz falazatainkban és hidainkban.