A Széchenyi család egymást követő generációkon keresztül építette fel a kastély épületegyüttesét.
Így Széchenyi István fia, Széchenyi Béla (1837−1918) nevéhez fűződik többek közt a főépület középrizalitjának földszintjén lévő sala terrena kőmozaik padlóval való burkolása. A barokk építészetben sala terrena-nak nevezték az épület tengelyében lévő földszinti helyiséget, melynek szerepe az volt, hogy kapcsolatot teremtsen a kert és az épületbelső között.

A fekete, fehér, vörös, okkersárga és szürkéskék színekben pompázó mozaikpadlóból a terem közepén kirakott kör alakú díszítmény látható a képen.

 

Pest és Buda között a 19. század közepéig az összeköttetést mindössze egy hajóhíd biztosította. Pest rohamos fejlődése és az áruforgalom növekedése következtében azonban halaszhatatlanná vált az állandó összeköttetés megteremtése Budával. A korszak legnagyobb vállalkozásának motorja Széchenyi István gróf lett. A Lánchíd tervei William Tierney Clark angliai irodájában készültek, a kivitelezést névrokona, Adam Clark végezte, angol szakemberek közreműködésével. A Lánchíd átadásakor, 1849. november 20-án Széchenyit már szanatóriumban ápolták, így soha nem láthatta készen élete fő művét, amely 1915 óta viseli a nevét. A műalkotás máig Budapest világszerte ismert vizuális jelképe.

 

A 19. század elején sorra születtek a szabadalmak, felfedezések, melyek a modern cement és betonkészítéshez fűződtek.

A feltalálók közül kiemelendő Joseph Aspdin angol kőműves, aki 1824-ben szabadalmaztatta az egységesen finomra őrölt ún. portlandcementet. Széchenyi István már német útján, 1829-ben felfigyelt arra, hogy Hamburgban az új házépítéseknél a legnagyobb sikerrel használják a „római cementet”. Negyedik angol útján már naplójában leírta a beton készítésének módját, utazásának eredményei közé vette és konstatálta, hogy a találmány előnyei Magyarország számára felbecsülhetetlenek. Széchenyi ötödik angliai útján mint az Al-Duna-szabályozás királyi biztosa kiemelt gondot fordított a kérdésre. Naplójában ez idő alatt öt ízben találunk vonatkozó bejegyzést, melyekből kiderül, hogy saját kézzel végzett betonkészítési próbákat. S hogy ennek a kitartó foglalatosságának mi volt a magasrendű célja? Erre Széchenyinek titkárához, Tasner Antalhoz 1834 februárjában írt levelében találhatjuk meg a választ: „jobb leczkéket vettem és veszek még, a román cement és concrete [beton] csinálásban! E két kiszámíthatlan találmánnyal meggazdagítandom, ha Isten segít, a hazát.” Széchenyi rendszeresen beszámolt József főherceg nádornak az al-dunai munkák haladásáról, 1834 őszén kétszer is említette a beton alkalmazását. Egy helyütt azt írta, hogy sok próbálkozás után Vásárhelyi úr megtalálta a betonkészítés azon módját, amely nem rosszabb az angolnál, és rendkívül hasznos lesz falazatainkban és hidainkban.

  

A cenki kastély parkját időnként a kisemlősök mellett erdei és mezei vadak is látogatják.
A parkban rendszeresen megfigyelhetők a mókusok (Sciurus vulgaris), akik vidám és változatos színű megjelenésükkel csaknem mindig a vidámságot képviselik. Szinte egész éven át találkozhatunk velük, mert ha a téli „raktáraik” kifogynak, akkor előmerészkednek élelmet keresni, és ha magát a kis állatot esetleg nem tudjuk megpillantani, a mulatságos lábnyomuk árulkodik róluk a hóban, persze ha van hó.
Apró pockainkról, egereinkről számunkra csak a bagolyköpetek árulkodnak, meg esetleg az avarban motoszkáló zörgésük, mogyorót és diót rágó fogaiknak neszük.
A keleti sün (Erinaceus roumanicus) is gyakori vendégünk, bár az ő jelenlétük érzékeléshez kis szerencse is kell, hiszen főként szürkületben, éjszaka mozognak. Számukra a változatos étrendjükhöz a park terített asztal.
Be-be tévedő vendégeink a mezei nyulak (Lepus europaeus) és fácánok (Phasianus colchicus), néha a rókák (Vulpes vulpes) is és a nyugalmas zugokban még fiaikat is itt nevelik fel.
Ritka ugyan, de egy-egy alkalommal az őzek is bevetődnek, s ha nem zavarjuk meg őket és élelmet is találnak, akkor néhány napig még vissza is járnak a dúsfüvű angolparki részre.

A cenki kastélyparkban, akár évszakokhoz köthetően különböző madár fajok egyedeit is megfigyelhetők.

Az állandóan jelenlévő cinkéink (Paridae), csúszkáink (Sittidae) és pinyteink (Fringillidae) stb. mellett kora tavasszal érkeznek a csicsörkék (Serinus serinus). Az eredeti élőhelyük Észak-Afrika (főként az Atlasz-hegység vidéke) és innen indult el északi, északkeleti irányú terjeszkedésük a XIX. századtól kezdődően. Magyarországon is – mondhatnánk a klasszicizmussal egy időben – a XIX. század elején jelentek meg először. A hazai állomány rövidtávú vonuló, a telet általában az enyhébb déli területeken, a mediterrán vidéken töltik. Egyes példányai azonban az enyhe teleket megkísérlik hazánkban átvészelni. Az elvonulók a tél végi enyhülés után hamar visszatérnek költőhelyükre. Hasonlóan, mint ahogy a házi rozsdafarkúak (Phoenicurus ochruros) is, akikkel az idei enyhe télen itt is találkozhattunk.

A tavasz hírnökei még a parkban a részben vonuló madarak közül, a február végén, március elején érkező örvös galamb (Columba palumbus), kicsit vékonyan érkezik minden tavasszal, de mire a vonulás megkezdődik szép kövérré lesznek.

A tavasz közeledtét jelzi a haza vörös vércsék (Falco tinnunculus) visszatérése, fészek foglalásuk, akik kicsit lusták és nem építenek fészket, ezért el-elfoglalják a vetésvarjú fészkeit. A nyár folyamán felhangzik jellegzetes hangjuk is a park fái alatt. Itt nevelik fiókáikat, és olykor találkozhatunk az ágon gubbasztó „fiatalokkal”, akik elevenségük miatt kicsit korán hagyták el fészküket. Ne bántsunk őket, ne vigyük haza őket, mert a szülők továbbra is etetik a tollas, de még röpképtelen kis jószágokat addig, amíg maguk is szárnyra kapnak.

A másik varjúfészek „bérlőnk” az erdei fülesbaglyok (Asio otus), akiknek borzas fiókái, jóval röpképességük előtt elhagyják a fészket, és a közeli fákon üldögélnek, és ha szerencsénk van májusban vagy június elején pillanthatjuk meg őket.

Az afrikai telelésből megérkező fehér gólyák is szívesen keresik fel a parkot és keresik itt élelmüket, egész nyáron át találkozhatunk velük, amint egy-egy finom falatra vadásznak.